Közeleg a nyár vége, ami számomra több szempontból is szomorú tény. Megint elköszönünk egy korszaktól, a kellemes időjárástól, a szabadságtól, az önfeledt szabadtéri szórakozástól, a pihenéstől, a könnyű ruhadaraboktól.
Rutinos szülőnek számítok, mégis, ha a szeptemberre gondolok, tele vagyok kérdőjellel. No, nem afelől van kétségem, hogy megállja-e majd a leendő elsős kislányom a helyét, hiszen perszehogy, hanem megint megváltozik körülöttem/tünk minden, amihez kellő rugalmasság kell.
Korábban foguk felkelni, mint eddig, és nem csak hogy hamarabb fog csörögni az óra, de limitált időnk lesz indulásra késznek lenni, és pontosan, hiánytalan eszközökkel célba érni. Lavíroznunk kell majd, hogy legyen kellő kötelességtudata, de ne legyen eltúlzott jelentősége, ha mulaszt vagy téveszt.
Egy kicsit érzem már az iskola szelét, nem is kifejezetten az időjárásban, de már kezd zavar keletkezni az állóvízben. A kisgyermek, aki jó szívvel, lazán várta eddig az iskolát, most aggódni kezdett. Nyűgös, tele van izgalommal és homályos foltokkal, ha a sulira gondol.
A fő kérdés, hogy lesznek-e barátai? Ha igen, hogy fog velük összeismerkedni, mert az oviból senki nem került az osztályába. Ha éhes lesz, ehet-e majd? Ha megszomjazik, akkor várni kell a csengőre vagy kimehet-e vízért, mint az oviban? Lesz-e majd névtábla az osztálytársakon vagy meg kell jegyezni, hogy ki kicsoda? Mi lesz, ha fáj a torka, mint az Annapetiben...
Ezer kérdése van, ami aprólékos válaszra vár. Nagy segítségünk volt a suli-parában, hogy a leendő osztályfőnöke eljött családlátogatásra, és a gyerekszobában ülve megváltották kislányommal a suli dolgait. Szó esett az osztálytársakról, a tantárgyakról, a torna óráról, a szakkörökről és arról is, hogy a tanító néni is izgul kicsit, hogy mit szólnak majd az általa díszített teremhez, a foglalkozásokhoz, amit kitalált.
Kívülről néztem őket, ahogy diskurálnak, és meg kellett állapítanom, hogy az én ovis kislányom már nem is olyan kicsi, mint amilyennek én gondolom. Önállóan kérdez, válaszol, mesél, ismerkedik a tanító nénivel. A vizit vége felé már mellém ült, pontosabban az ölembe, onnan mosolygott a felnőttre, aki az egész iskolát jelentette számára.
Szörnyű volt a felismerés, hogy az én félelmeim talán még nagyobbak és erősebbek is, mint az övéi. Első lépésként - talán még nem elkésve - , de kitűztem célul, hogy félreteszem minden köznevelési aggályomat, és nem csak az arcomra erőltetem majd a mosolyt, hanem valóban örülök annak, hogy "iskolások lettünk".
Az aggályaimat leírom, mert ahogyan a pszichológusok mondják, ami kívül van, az már nem feszít odabent.
- Lesz -e elég idő, hogy a gyermek megszokja, megismerje az iskolát, annak rendjét, az őt körülvevő kisdiákokat?
- Lesz- e elég idő, hogy gyakoroljanak vagy rohanni kell a tantervben leírtakhoz igazodva, kudarcra ítélve?
- Lesz- e lehetősége, hogy felismerje a tehetségét, és lesz-e ideje a tanító néninek, hogy erősítse abban, amiben jó és segítse abban, ami kevésbé megy gördülékenyen?
- Lesz- e felesleges megmérettetés, ami teljesítménykényszert szül?
- Lesz -e skatulya, amibe begyömöszölik?
- Lesz- e olyan olló, amivel egyformára szabják a gondolataikat?
- Lesz-e a pedagógusnak türelme, hogy a zűrzavaros rendeletek és jogszabályok ellenére is elhivatott maradjon?
Nem tudom a fenti kérdésekre a válaszokat, nem tudom, hogy mennyire lesz a kislányom elégedett magával az iskola tükrében, de azt remélem, ha mi, a család itt leszünk stabilan, nyitott szemekkel és fülekkel mellette, akkor jó esélye van, hogy az iskolában az új, érdekes ismeretek elsajátításának helyszínét lássa, és a későbbiekben pedig egészséges önbizalommal rendelkező, gondolkodó felnőtté váljon.
