Minelli

“A jó gyerekek, ha ütik őket, jól teljesítenek”

(Kósa Lajos)

Nincs min csodálkozni, Magyarország is jobban teljesít. Lehet, hogy a magyar polgárokat is ütik.

De olvastam egy másik idézetet is:

“A hajszolás a tananyagban nem ér semmit. A felejtés számára hajszolunk és tanítunk.”

Vekerdy Tamás

Ha én Rózsa volnék…kezdhetném a monológomat, de nem vagyok.

Ma reggel az egyik anya-ismerősöm tanácstalanul és háborogva mesélte, hogy az elsős kisfiának  majdnem minden nap hat órája van, és mindez úgy, hogy az utolsó kettő komoly odafigyelést igényel. Nem tudja, hogy mi lesz a hat éves fiúval, hiszen két hete még az oviban ő volt az első, aki ebéd után, úgy fél egy magasságában már horkolt a kiságyon. Együtt érző voltam, csóváltam a fejem, tudtam, hogy hibás valami, de nem foglalkoztam vele különösebben, hiszen ez egy másik iskolában történik, biztos olyanban, ahol nagy gondot fordítanak a gyermekek okosítására. Nem éltem sokáig a tévedésemben, pár óra múlva szembesültem a ténnyel, hogy ez a mi iskolánkban sincs másként.

Mint első osztályos gyermekét útnak indító anyuka – aki félti az idegrendszerét és az optimizmusát -,  szándékosan nem akartam törődni az oktatási rendszerrel, sem Hoffmann Rózsa vagy Kósa Lajos szavaival. Egészen ma délutánig. Pontosabban, addig  amíg nem mentem gyermekemért az iskolába.

Ma reggel, ha kellően odafigyelek az intő jelekre, akkor nem facsarodott volna össze a szívem, amikor délután megölelt a gyermekem az iskola folyosóján, négy óra körül (csak hogy senkinek ne essen bántódása). Nem egy sima “örülök, hogy látlak” ölelésben volt részem, hanem amolyan “szorítós, külvilágot kizárós, soha többet ezt nem akarom” összebújás történt. Percekig csak szótlanul öleltük egymást és éreztem, hogy nagy próbatételen ment keresztül a nap folyamán ez az egy hete még ovis kislány. Kicsit még izzadt volt, hiszen a délutáni torna óra nemrég ért véget. Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ilyen szomorúnak és fáradtnak.

Emelt óraszám a pedagógusnak, emelt óraszám a gyereknek, de aggódni cseppet sem kell, hiszen a jó gyerek, ha ütik, jól teljesít.

Kicsit félve léptem át az iskola küszöbét ma délután, mert még csak fél 4 körül járt az idő, és elfelejtettem reggel papírt írni, hogy szeretném 4 óra előtt hazavinni a gyereket. Ahogy belém ötlött ez a felismerés, újra én lettem a kicsi, a tanterem ajtaja meg óriási, mint annak idején, cirka harminc évvel ezelőtt.  Bemenjek? Ne menjek? Ezt latolgattam, mert én a társadalom szabálykövető darabja vagyok, csak még nem ivódott be az új szabály az agysejtjeimbe. Attól féltem, hogy ha benyitok idő előtt, akkor Hoffmann Rózsa kétméteres klónja fog szembe nézni velem és az órájára mutogatva menten leüvölti a fejem.

Nyílt az osztályajtó, az egyik tanító néni épp kifelé jött, így tudtam vele váltani pár szót. Huszonhatszor elnézést kértem (kéz tördelve), hogy nem írtam papírt, én bűnös voltam, ő viszont nagyon kedves és megértő. Feloldozott. Beszélgetésünk során elmondta, hogy az órarend szerint, bizony nálunk is többségében fordul elő a hat óra a héten.

Értetlenül néztem. Némelyik gyerek most töltötte be a hatodik évét, egy hete még ovis volt, az ottani rendszerben élve töltötte a napjait, most meg egyszer csak a nyakába zúdul a sok tanóra, a szüntelen figyelés. Megebédelnek ugyan fél kettő előtt, de akkor meg majd a kaja-kómával is meg fognak küzdeni a betűk és a számok tengerén.

Mondhatjuk, hogy az elmúlt nyolc húsz év, hogy a recesszió, hogy a  pedagógus béremelés, és mondhatjuk, hogy a fizetés megtoldásáért meg is kell dolgozni!

Csakhogy a munka “tárgya” most a gyerek, a jövő záloga.

Sejthető, hogy milyen rossz lelkiállapotba kerül az a  gyerek, akit mindennap ütnek (fizikailag vagy lelkileg).

Az iskolából hazafelé menet egy imát mormoltam csendben, magamban. Arra kértem a jó Istent, hogy az elkövetkezendő időszakhoz adjon türelmet és jókedvet minden tanítónak, kisgyereknek és a szüleiknek.

Ha én Rózsa volnék… szegény édesanyám most, iskolakezdés idején lehet, hogy egy kicsit csuklana.

“A jó gyerekek, ha ütik őket, jól teljesítenek”

(Kósa Lajos)

Nincs min csodálkozni, Magyarország is jobban teljesít. Lehet, hogy a magyar polgárokat is ütik.

De olvastam egy másik idézetet is:

“A hajszolás a tananyagban nem ér semmit. A felejtés számára hajszolunk és tanítunk.”

Vekerdy Tamás

Ha én Rózsa volnék…kezdhetném a monológomat, de nem vagyok.

Ma reggel az egyik anya-ismerősöm tanácstalanul és háborogva mesélte, hogy az elsős kisfiának  majdnem minden nap hat órája van, és mindez úgy, hogy az utolsó kettő komoly odafigyelést igényel. Nem tudja, hogy mi lesz a hat éves fiúval, hiszen két hete még az oviban ő volt az első, aki ebéd után, úgy fél egy magasságában már horkolt a kiságyon. Együtt érző voltam, csóváltam a fejem, tudtam, hogy hibás valami, de nem foglalkoztam vele különösebben, hiszen ez egy másik iskolában történik, biztos olyanban, ahol nagy gondot fordítanak a gyermekek okosítására. Nem éltem sokáig a tévedésemben, pár óra múlva szembesültem a ténnyel, hogy ez a mi iskolánkban sincs másként.

Mint első osztályos gyermekét útnak indító anyuka – aki félti az idegrendszerét és az optimizmusát -,  szándékosan nem akartam törődni az oktatási rendszerrel, sem Hoffmann Rózsa vagy Kósa Lajos szavaival. Egészen ma délutánig. Pontosabban, addig  amíg nem mentem gyermekemért az iskolába.

Ma reggel, ha kellően odafigyelek az intő jelekre, akkor nem facsarodott volna össze a szívem, amikor délután megölelt a gyermekem az iskola folyosóján, négy óra körül (csak hogy senkinek ne essen bántódása). Nem egy sima “örülök, hogy látlak” ölelésben volt részem, hanem amolyan “szorítós, külvilágot kizárós, soha többet ezt nem akarom” összebújás történt. Percekig csak szótlanul öleltük egymást és éreztem, hogy nagy próbatételen ment keresztül a nap folyamán ez az egy hete még ovis kislány. Kicsit még izzadt volt, hiszen a délutáni torna óra nemrég ért véget. Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ilyen szomorúnak és fáradtnak.

Emelt óraszám a pedagógusnak, emelt óraszám a gyereknek, de aggódni cseppet sem kell, hiszen a jó gyerek, ha ütik, jól teljesít.

Kicsit félve léptem át az iskola küszöbét ma délután, mert még csak fél 4 körül járt az idő, és elfelejtettem reggel papírt írni, hogy szeretném 4 óra előtt hazavinni a gyereket. Ahogy belém ötlött ez a felismerés, újra én lettem a kicsi, a tanterem ajtaja meg óriási, mint annak idején, cirka harminc évvel ezelőtt.  Bemenjek? Ne menjek? Ezt latolgattam, mert én a társadalom szabálykövető darabja vagyok, csak még nem ivódott be az új szabály az agysejtjeimbe. Attól féltem, hogy ha benyitok idő előtt, akkor Hoffmann Rózsa kétméteres klónja fog szembe nézni velem és az órájára mutogatva menten leüvölti a fejem.

Nyílt az osztályajtó, az egyik tanító néni épp kifelé jött, így tudtam vele váltani pár szót. Huszonhatszor elnézést kértem (kéz tördelve), hogy nem írtam papírt, én bűnös voltam, ő viszont nagyon kedves és megértő. Feloldozott. Beszélgetésünk során elmondta, hogy az órarend szerint, bizony nálunk is többségében fordul elő a hat óra a héten.

Értetlenül néztem. Némelyik gyerek most töltötte be a hatodik évét, egy hete még ovis volt, az ottani rendszerben élve töltötte a napjait, most meg egyszer csak a nyakába zúdul a sok tanóra, a szüntelen figyelés. Megebédelnek ugyan fél kettő előtt, de akkor meg majd a kaja-kómával is meg fognak küzdeni a betűk és a számok tengerén.

Mondhatjuk, hogy az elmúlt nyolc húsz év, hogy a recesszió, hogy a  pedagógus béremelés, és mondhatjuk, hogy a fizetés megtoldásáért meg is kell dolgozni!

Csakhogy a munka “tárgya” most a gyerek, a jövő záloga.

Sejthető, hogy milyen rossz lelkiállapotba kerül az a  gyerek, akit mindennap ütnek (fizikailag vagy lelkileg).

Az iskolából hazafelé menet egy imát mormoltam csendben, magamban. Arra kértem a jó Istent, hogy az elkövetkezendő időszakhoz adjon türelmet és jókedvet minden tanítónak, kisgyereknek és a szüleiknek.

Ha én Rózsa volnék… szegény édesanyám most, iskolakezdés idején lehet, hogy egy kicsit csuklana.