Ma összetűzésbe kerültem a grandiózus iskolakapu hatalmas kilincsével. Talán tudja, hogy milyen érzésekkel nyomom le reggelente. Szeptember elsején, rutinos szülőként azt hittem, hogy az első osztályos gyermekem iskolába bocsátása majd könnyen megy. De a rutin nem azonos a rugalmassággal. Talán közelebb visz ahhoz, hogy legyenek standard válaszok és reakciók, de semmiképpen nem emel át a kezdeti nehézségeken.
A kilincs megbosszulta, hogy nem tisztelem azt, ami odabent történik. Hatalmas levegővétellel s sóhajjal lépem át minden reggel az iskola küszöbét, miközben szüntelenül mosolyt erőltetek az arcomra, hogy legalább a látszat meglegyen. Hiszem, hogy a kicsinek fontos, ugyanakkor tudom, hogy átlát rajtam. Mégis a komfort érdekében csendben maradok.
Harmadik hetet kezdtük meg az iskolában, eddig várt a kilincs, hogy akklimatizálódjak, de ma mikor látta, hogy kislányom még mindig könnyekkel küszködve csimpaszkodik belém, ma úgy érezte, eljött az idő, hogy belém csípjen. Hogy felébresszen, hogy jó útra térítsen. Igaz, nem tehetek szemrehányást neki ezért, hiszen én rimánkodom naphosszat, hogy bárcsak tudnám rendezni a fejemben a dolgokat. Már csak a kezdőlökés hiányzott, hogy elfogadjam a dolgokat haladni a maguk medrében. Hogy felismerjem a negatív dolgokban rejlő átmenetiséget. Hogy minden relatív, épülésünkre szolgál és tanít.
Tudom, hogy türelmet, elfogadást és elengedést kell, hogy tanuljunk egész életünkön át. Kész is vagyok én rá, csak a zűrzavarban jól jön egy megálljt parancsoló esemény.
A liluló ujjamat szorongatva úgy érzem, ez volt az.
Ma összetűzésbe kerültem a grandiózus iskolakapu hatalmas kilincsével. Talán tudja, hogy milyen érzésekkel nyomom le reggelente. Szeptember elsején, rutinos szülőként azt hittem, hogy az első osztályos gyermekem iskolába bocsátása majd könnyen megy. De a rutin nem azonos a rugalmassággal. Talán közelebb visz ahhoz, hogy legyenek standard válaszok és reakciók, de semmiképpen nem emel át a kezdeti nehézségeken.
A kilincs megbosszulta, hogy nem tisztelem azt, ami odabent történik. Hatalmas levegővétellel s sóhajjal lépem át minden reggel az iskola küszöbét, miközben szüntelenül mosolyt erőltetek az arcomra, hogy legalább a látszat meglegyen. Hiszem, hogy a kicsinek fontos, ugyanakkor tudom, hogy átlát rajtam. Mégis a komfort érdekében csendben maradok.
Harmadik hetet kezdtük meg az iskolában, eddig várt a kilincs, hogy akklimatizálódjak, de ma mikor látta, hogy kislányom még mindig könnyekkel küszködve csimpaszkodik belém, ma úgy érezte, eljött az idő, hogy belém csípjen. Hogy felébresszen, hogy jó útra térítsen. Igaz, nem tehetek szemrehányást neki ezért, hiszen én rimánkodom naphosszat, hogy bárcsak tudnám rendezni a fejemben a dolgokat. Már csak a kezdőlökés hiányzott, hogy elfogadjam a dolgokat haladni a maguk medrében. Hogy felismerjem a negatív dolgokban rejlő átmenetiséget. Hogy minden relatív, épülésünkre szolgál és tanít.
Tudom, hogy türelmet, elfogadást és elengedést kell, hogy tanuljunk egész életünkön át. Kész is vagyok én rá, csak a zűrzavarban jól jön egy megálljt parancsoló esemény.
A liluló ujjamat szorongatva úgy érzem, ez volt az.
- See more at: http://minelli.hu/?p=8728&preview=true#sthash.3MeWTUwn.dpuf
