A minap feliratkoztam egy hírlevélre, ahol kérték, hogy adjam meg az életkoromat. Három vagy négy korosztályt találtam, és döbbenten vettem észre, hogy én már az utolsó nagy kupacba estem: 35 - . Igen, végtelen. Egy pillanatra meglepődtem, majd visszagondoltam arra az időszakra, amikor még a húszas éveimet kezdtem el taposni.
Barátnőimmel szépek és vidámak voltunk, úgy éreztünk nekünk mindent lehet. Meg is kaptuk ezt korholásként néha az idősebbektől. Most így visszatekintve, azt kell mondjam, tényleg azt hittük, sőt nem csak hogy azt hittük, hanem valóban a miénk is volt a világ. Tele voltunk tervekkel, képesek voltunk meglátni a nem létező lehetőségeket is. Egyenes háttal, büszkén, kacagva vonultunk az utcán, hiszen senki nem árthatott nekünk. Tudtunk hasizomlázig, könny kicsordulásig nevetni, el tudtuk képzelni magunkat a világ tetején. Ha valami nem tetszett, nem belebetegedtünk, hanem megváltoztattuk. A mi szemünkben a negyven feletti nők rendkívül nőiesnek, ugyanakkor szörnyen gondterheltnek és túlzottan komolynak tűntek.
Közeledvén ehhez a korhoz, már látom, hogy mi az, ami eltűnik a szemekből, a szívekből. A korlátlan hit, hogy mindenki boldogságra születik, hogy az jár. Mert mi történik?
Egy negyven feletti nőnek általában sokfelé kell teljesítenie. Egyszer a szülei irányába, segíteni őket fizikailag és/vagy lelkileg, illetve oda kell figyelnie a családjára, a gyermekeire, önmagára, a munkájára, a helyes nevelésre. Mindezt egy megfelelési kényszerrel a puttonyban, hiszen ahogy a férfiak, és a magazinok sugallják: csak a tökéletes nő a jó nő. Aztán meg szépen önmaguk áldozatává válnak.
Miért nem teszünk le néhány terhet?
Az általam megkérdezett nők szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy önmagukra jut a legkevesebb idő. Azután a szüleikre, amit rendszerint bűntudat kísér, mert az idő mégiscsak véges, és jó lenne nem lemaradni a szeretetteljes beszélgetésekről, a múlt felidézéséről, a tanulható dolgok átvételéről.
Arra a kérdésemre, hogy mi az oka az állandó időzavarnak, fáradtságnak és mélabúságnak, leginkább vállvonogatást kaptam, de azért csak sikerült kicsikarnom néhány indokot. Pláne tudva, hogy az énideje a legkevesebb. Az egyik nagy gond, ha nincs munkája, mert hiába tesz meg mindent a családért, a lakásért, értéktelennek érzi magát. Nem jut pénz sem szórakozásra, sem ruhára, sem fodrászra. Állandó aggódás az élete, megkeseredik a kilátástalanságban. Nem jár társaságba, így még esélye sincs, hogy kirángassa ebből az állapotból a tudat, hogy bizony van még hely számára az elégedett nők között.
A dolgozó nő gondja meg ott kezdődik, hogy soká ér haza a munkából, még elmegy a boltba, vacsorát főz, elpakol, átnézi a gyerekek leckéjét, elvégzi a házi munkát, és már zuhan is be az ágyba. Nincs ideje élni. Megélni a jelent. Egyébként megdöbbentő, hogy mindig rohanunk…
Mindenkinek a küzdés jellemzi az életet? Nem lehet másként? Tényleg az anyagi válság az oka a sok búskomor, fakó nőnek vagy valami egészen más? Lehet, hogy valami egészen más!
Miért nem merjük újrakezdeni az életünket, ha az nem elégít ki, ami most van? Miért nem tudunk nemet mondani? Miért nem hiszünk abban, hogy mindent elérhetünk?
Mondjuk úgy, ahogyan húszéves korunkban…
