Nem egyszerű az újságírók élete sem. Ha megvívták a harcot a munkahelyért, akkor ott lebeg a kard az ujjaik fölött. Vallom, hogy az erőszak erőszakot szül, ezért nem lázadozok, de egyszerűen fáj, amikor igazságtalanságot látok, hallok. Főleg, ha elvtelenül védik azt, ami hamis. Ami még ennél is rosszabb, hogy azt vettem észre, egyre feljebb tolódott az ingerküszöb. Nálam is, másnál is.
Most, amikor szinte naponta szembesül az ember azzal, hogy mi mindenben van ellentmondás a kommunikáció és az eredmény terén, veszünk egy nagy levegőt, rázzuk a fejünket, esetleg kisebb-nagyobb csoportok szerveződnek közösségi oldalakon, hogy egymást erősítsék jogaik és igazságaik keresésében, megtalálásban. Ám mélyebbre haladva, meglepő módon, még saját berkeiken belül is nagy a közöny, pedig lájkolni, némán bólogatni bárki tud(na), ha nem félne attól, hogy az ismerősei, esetlegesen a munkáltatója ferde szemmel fog nézni rá, ha kiderül, hogy nem ért egyet a hatályos intézkedésekkel.
Az a legszebb, hogy egy tündérmesében nem is lenne szükség ilyesféle szerveződésekre, írásokra, élnénk boldogan. A Fairy Tale attól mesés.
Rengeteg mindenre mutogathatunk: az elmúlt X év, a külföld, a belföld, meg a szomszéd, de az eszünkbe sem jut, hogy először önmagunknak kell tükör elé állni. Valóban megteszünk mindent az erkölcsösebb, élhetőbb életért?
Nem vagyok lázadó. Nem szeretem a zavargást, a békétlenséget.
Arra vágyom, ha társaságban vagyok, akkor ne kelljen kerülnöm minden témát, ami a való világról szól, hanem elmondhassam, ha másként látok és élek meg dolgokat, anélkül, hogy elmérgesedjen a hangulat. A fanatizmus szétválaszt. Barátokat, családokat, nemzetet. Lehet, hogy az a konkrét cél, hogy mindenki húzódjon vissza saját házába és a tévénézést válassza a közösségi élet helyett? A közös gondolkodás, a közösséghez tartozás érzésének hiányát pótolandó létrejöttek a virtuális közösségi terek, még lehallgató sem kell, s máris lehet csoportosítani, skatulyázni, hogy ki hova tartozik, kit miért kell kerülni vagy épp hol lehet politikailag dörgölőzni egy kicsit.
Valakiről azt olvastam, hogy rendszerint megnézi a Facebook ismerőseinek az adatlapját, hogy ki milyen politikai oldal üzeneteit lájkolja, hogy tudja, kihez hogyan kell idomulni. A szavakkal vigyázni kell, mert könnyen lehet, hogy nem nyerünk a pályázaton, nem kapjuk meg a hőn áhított munkát vagy egyszerűen csak megkér a másik pártot preferáló sajtó képviselője, hogy ne menj túl közel hozzá, de inkább küldj e-mailt...
Lehet hinni ideológiában, képekben, hitelesnek tűnő hamis kommunikációban, de a saját bőrén mindenki tapasztal. Testileg, lelkileg. Tegyük szívünkre a kezünket...
Nem a gondolkodásmód sokszínűségével van a baj, hanem azzal, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy csak a mi véleményünk lehet érvényben, és tesszük ezt úgy, hogy sosem nézünk a dolgok mögé, nem világítunk meg egy problémát több oldalról. Talán mert ezt nem is tanítják nekünk?
Sokfelé megy a buzizás, zsidózás, kommunistázás, ősmagyarozás, a gyűlölködés. Talán, mert egyszerűbb így, mintha mindenhol, mindenkiben meglátnánk a követendő példát és adaptálnánk azt. De a szelektáláshoz gondolkodni kell, olvasni, beszélgetni. Nem szabad vakon hinni a vak komondorban. Meghallgatni másokat, elmondani a saját álláspontunkat. Éhezni a tudásra, a fejlődésre, hiszen úgy és azért születünk.
Isten előtt mindenki egyformán ruha nélküli, nincsenek színek, jelképek. Csak az ember és a jellem.
