A nagymamám kórházban van. Nincsenek nagy remények arra, hogy valaha is haza fog menni, és azt hiszem, ezt ő is tudja. Nem akarok szomorkodó bejegyzést írni, nem akarom most siratni a majd bekövetkező helyzetet.
A haláltól sokan félünk, mert megfoghatatlan, mert amit nem ismerünk, az félelemmel tölt el bennünket. A társadalmi elvárások mellett hozzuk az Isteni elvárást, miközben nem tudjuk, valóban lepereg-e előttünk a saját életünk, minden trükkel, csalással, szép tetteinkkel együtt, és lesz-e számonkérés. Ha igen, mi lesz a következmény?
Az egyik nagymamámat már elveszítettem, ott voltam az utolsó napokban, láttam min megy keresztül fizikai szinten. Láttam fájdalmát, szégyenérzetét, félelmét, türelmetlenségét. Aztán láttam a halála előtt nem sokkal, kisimult arccal, amikor a félelmet felváltotta a nyugalom, jelezvén, hogy készen áll a befejezésre. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor már nem éreztem sajnálatot, hanem sokkal inkább megnyugvást, hogy számára most már a jó következik. Nincs több fájdalmat tükröző homlokránc, sem ökölbe szorított kéz.
Bizonyos kultúrákban a halál az élet tiszteletteljes befejezése. A mi világunkban ez még egy nagyon fájdalmas, titkokkal teli szomorúság.
A kórházból hazafelé azon tanakodtam, vajon miért engedjük el olyan nehezen a szerettünket, még akkor is, ha már idős és pontosan tudjuk, hogy az az életszakasz, amiben ő most van, annak megélése merőben eltér az addigi megszokott életritmusától. Miért nem akarunk szembe nézni az (idős) emberek halandóságával? Mikor és mitől fogadja el az ember, hogy az, akit szeret, az a kiszolgáltatottságtól szenvedve és megváltásra várva nem tartja szempontnak többé, hogy enni kell...
Nagyon sajnálom, hogy így kell élnie az egykoron életvidám, társaságkedvelő szép nőnek, de nekem mindig is az a mama fog maradni, aki rengeteg klassz dolgot kötött az unokáinak, és akinek titokban felhúztuk a tűsarkú cipőit, és abban csoszogtunk végig a bérház folyosóján, hogy aztán együnk a finom meggyes süteményéből.
Most viszont meg kell értenem őt és megkérdőjelezés nélkül elfogadni a döntését. És ez nehéz, mert ha ő sem lesz már, akkor én is megszűnök unoka lenni.
