Minelli

"A jó gyerekek, ha ütik őket, jól teljesítenek"

(Kósa Lajos)

Nincs min csodálkozni, Magyarország is jobban teljesít. Lehet, hogy a magyar polgárokat is ütik.

De olvastam egy másik idézetet is:

"A hajszolás a tananyagban nem ér semmit. A felejtés számára hajszolunk és tanítunk."

Vekerdy Tamás

Ha én Rózsa volnék...kezdhetném a monológomat, de nem vagyok.

Ma reggel az egyik anya-ismerősöm tanácstalanul és háborogva mesélte, hogy az elsős kisfiának  majdnem minden nap hat órája van, és mindez úgy, hogy az utolsó kettő komoly odafigyelést igényel. Nem tudja, hogy mi lesz a hat éves fiúval, hiszen két hete még az oviban ő volt az első, aki ebéd után, úgy fél egy magasságában már horkolt a kiságyon. Együtt érző voltam, csóváltam a fejem, tudtam, hogy hibás valami, de nem foglalkoztam vele különösebben, hiszen ez egy másik iskolában történik, biztos olyanban, ahol nagy gondot fordítanak a gyermekek okosítására. Nem éltem sokáig a tévedésemben, pár óra múlva szembesültem a ténnyel, hogy ez a mi iskolánkban sincs másként.

Mint első osztályos gyermekét útnak indító anyuka - aki félti az idegrendszerét és az optimizmusát -,  szándékosan nem akartam törődni az oktatási rendszerrel, sem Hoffmann Rózsa vagy Kósa Lajos szavaival. Egészen ma délutánig. Pontosabban, addig  amíg nem mentem gyermekemért az iskolába.

Ma reggel, ha kellően odafigyelek az intő jelekre, akkor nem facsarodott volna össze a szívem, amikor délután megölelt a gyermekem az iskola folyosóján, négy óra körül (csak hogy senkinek ne essen bántódása). Nem egy sima "örülök, hogy látlak" ölelésben volt részem, hanem amolyan "szorítós, külvilágot kizárós, soha többet ezt nem akarom" összebújás történt. Percekig csak szótlanul öleltük egymást és éreztem, hogy nagy próbatételen ment keresztül a nap folyamán ez az egy hete még ovis kislány. Kicsit még izzadt volt, hiszen a délutáni torna óra nemrég ért véget. Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ilyen szomorúnak és fáradtnak.

Emelt óraszám a pedagógusnak, emelt óraszám a gyereknek, de aggódni cseppet sem kell, hiszen a jó gyerek, ha ütik, jól teljesít.

Kicsit félve léptem át az iskola küszöbét ma délután, mert még csak fél 4 körül járt az idő, és elfelejtettem reggel papírt írni, hogy szeretném 4 óra előtt hazavinni a gyereket. Ahogy belém ötlött ez a felismerés, újra én lettem a kicsi, a tanterem ajtaja meg óriási, mint annak idején, cirka harminc évvel ezelőtt.  Bemenjek? Ne menjek? Ezt latolgattam, mert én a társadalom szabálykövető darabja vagyok, csak még nem ivódott be az új szabály az agysejtjeimbe. Attól féltem, hogy ha benyitok idő előtt, akkor Hoffmann Rózsa kétméteres klónja fog szembe nézni velem és az órájára mutogatva menten leüvölti a fejem.

Nyílt az osztályajtó, az egyik tanító néni épp kifelé jött, így tudtam vele váltani pár szót. Huszonhatszor elnézést kértem (kéz tördelve), hogy nem írtam papírt, én bűnös voltam, ő viszont nagyon kedves és megértő. Feloldozott. Beszélgetésünk során elmondta, hogy az órarend szerint, bizony nálunk is többségében fordul elő a hat óra a héten.

Értetlenül néztem. Némelyik gyerek most töltötte be a hatodik évét, egy hete még ovis volt, az ottani rendszerben élve töltötte a napjait, most meg egyszer csak a nyakába zúdul a sok tanóra, a szüntelen figyelés. Megebédelnek ugyan fél kettő előtt, de akkor meg majd a kaja-kómával is meg fognak küzdeni a betűk és a számok tengerén.

Mondhatjuk, hogy az elmúlt nyolc húsz év, hogy a recesszió, hogy a  pedagógus béremelés, és mondhatjuk, hogy a fizetés megtoldásáért meg is kell dolgozni!

Csakhogy a munka "tárgya" most a gyerek, a jövő záloga.

Sejthető, hogy milyen rossz lelkiállapotba kerül az a  gyerek, akit mindennap ütnek (fizikailag vagy lelkileg).

Az iskolából hazafelé menet egy imát mormoltam csendben, magamban. Arra kértem a jó Istent, hogy az elkövetkezendő időszakhoz adjon türelmet és jókedvet minden tanítónak, kisgyereknek és a szüleiknek.

Ha én Rózsa volnék... szegény édesanyám most, iskolakezdés idején lehet, hogy egy kicsit csuklana.

 Közeleg a nyár vége, ami számomra több szempontból is szomorú tény.  Megint elköszönünk egy korszaktól, a kellemes időjárástól, a szabadságtól, az önfeledt szabadtéri szórakozástól, a pihenéstől, a könnyű ruhadaraboktól.

Rutinos szülőnek számítok, mégis, ha a szeptemberre gondolok, tele vagyok kérdőjellel. No, nem afelől van kétségem, hogy megállja-e majd a leendő elsős kislányom a helyét, hiszen perszehogy, hanem megint megváltozik körülöttem/tünk minden, amihez kellő rugalmasság kell.

Korábban foguk felkelni, mint eddig, és nem csak hogy hamarabb fog csörögni az óra, de limitált időnk lesz indulásra késznek lenni, és pontosan, hiánytalan eszközökkel célba érni. Lavíroznunk kell majd, hogy legyen kellő kötelességtudata, de ne legyen eltúlzott jelentősége, ha mulaszt vagy téveszt.

Egy kicsit érzem már az iskola szelét, nem is kifejezetten az időjárásban, de már kezd zavar keletkezni az állóvízben. A kisgyermek, aki jó szívvel, lazán várta eddig az iskolát, most aggódni kezdett. Nyűgös, tele van izgalommal és homályos foltokkal, ha a sulira gondol.

A fő kérdés, hogy lesznek-e barátai? Ha igen, hogy fog velük összeismerkedni, mert az oviból senki nem került az osztályába. Ha éhes lesz, ehet-e majd? Ha megszomjazik, akkor várni kell a csengőre vagy kimehet-e vízért, mint az oviban? Lesz-e  majd névtábla az osztálytársakon vagy meg kell jegyezni, hogy ki kicsoda? Mi lesz, ha fáj a torka, mint az Annapetiben...

Ezer kérdése van, ami aprólékos válaszra vár. Nagy segítségünk volt a suli-parában, hogy a leendő osztályfőnöke eljött családlátogatásra, és a gyerekszobában ülve megváltották kislányommal a suli dolgait. Szó esett az osztálytársakról, a tantárgyakról, a torna óráról, a szakkörökről és arról is, hogy a tanító néni is izgul kicsit, hogy mit szólnak majd az általa díszített teremhez, a foglalkozásokhoz, amit kitalált.

Kívülről néztem őket, ahogy diskurálnak, és meg kellett állapítanom, hogy az én ovis kislányom már nem is olyan kicsi, mint amilyennek én gondolom. Önállóan kérdez, válaszol, mesél, ismerkedik a tanító nénivel. A vizit vége felé már mellém ült, pontosabban az ölembe, onnan mosolygott a felnőttre, aki az egész iskolát jelentette számára.

Szörnyű volt a felismerés, hogy az én félelmeim talán még nagyobbak és erősebbek is, mint az övéi. Első lépésként - talán még nem elkésve - , de kitűztem célul, hogy félreteszem minden köznevelési aggályomat, és nem csak az arcomra erőltetem majd a mosolyt, hanem valóban örülök annak, hogy "iskolások lettünk".

Az aggályaimat leírom, mert ahogyan a pszichológusok mondják, ami kívül van, az már nem feszít odabent.

• Lesz -e elég idő, hogy a gyermek megszokja, megismerje az iskolát, annak rendjét, az őt körülvevő kisdiákokat?
• Lesz- e elég idő, hogy gyakoroljanak vagy rohanni kell a tantervben leírtakhoz igazodva, kudarcra ítélve?
• Lesz- e lehetősége, hogy felismerje a tehetségét, és lesz-e ideje a tanító néninek, hogy erősítse abban, amiben jó és segítse abban, ami kevésbé megy gördülékenyen?
• Lesz- e felesleges megmérettetés, ami teljesítménykényszert szül?
• Lesz -e skatulya, amibe begyömöszölik?
• Lesz- e olyan olló, amivel egyformára szabják a gondolataikat?
• Lesz-e a pedagógusnak türelme, hogy a zűrzavaros rendeletek és jogszabályok ellenére is elhivatott maradjon?

Nem tudom a fenti kérdésekre a válaszokat, nem tudom, hogy mennyire lesz a kislányom elégedett magával az iskola tükrében, de azt remélem, ha mi, a család itt leszünk stabilan, nyitott szemekkel és fülekkel mellette, akkor jó esélye van, hogy az iskolában az új, érdekes ismeretek elsajátításának helyszínét lássa, és a későbbiekben pedig egészséges önbizalommal rendelkező, gondolkodó felnőtté váljon.

Tegnap este megnéztem a Szegedi Szabadtéri Színházban az István, a királyt, Alföldi Róbert rendezésében. Ez a második előadás volt, indulás előtt szándékosan nem olvastam el, hogy előző nap milyen kritikát kapott. A mai világban elkél a három lépés távolság.

A rockopera szereposztása kiváló volt, számomra fájó pont az előadás során, hogy Alföldi Róbertet nem láttam a színpadon, de ne rohanjunk ennyire előre.

Indulás előtt pár órával úgy döntöttünk, hogy magunkkal visszük 7 éves kislányunkat is. Kicsit féltettem őt, féltem, hogy nem fogja érteni, nem akar majd ennyi időt egy helyben ülni, esetleg majd megijed az erőszaktól. Tévedtem. Imádta az egészet. Távcsővel a kezében, mosollyal az arcán fedezte fel Udvaros Dorottyát, Stohl Andrást, Nagy Ferót a színpadon. Az előadás végén megbabonázva tapsolt percekig.

A koreográfia remek volt, minden mozdulat jelzésértékkel bírt és most a kulcsmondatok is erősebbet ütöttek, mint mikor utoljára láttam, vagy hallottam.

Politikát kizárva szeretnék véleményt nyilvánítani. Talán túlzás lenne minden fejezetben meglátni a jelen kor történéseit, napjaink úgymond jeles személyiségeit, nekem mégis óhatatlanul összekapcsolódtak a dolgok. Akkor és most. A dalszöveg kiválóan megállja a helyét a mai világban, a téma kissé továbbgondolva tökéletesen leképezi az uralkodó hatalom lényegét - általában.

Udvaros Dorottya erőteljes, céltudatos anya képében jelenik meg. Zárójelben megjegyzem, gyönyörű nő. Sokáig visszahangzott a fülemben egyik énekének részlete:

"mást itt e nép meg nem ért, csak túlerőt.
Nem fogja fel a múltat, s nem sejti még az eljövőt.
Szánalmas kis lény az ember önnön sorsán túl nem lát,
Könnyen megtéveszti néhány jól irányzott hazugság.
Egymás ellen acsarkodva nem egy nemzet itt a nép"

Elgondolkodtató volt az érdekből elkövetett házasság, a lázadó, véleményében eltérő Koppány és csapatának leverése. A színpadon  gépfegyveres kommandósok ügyelték az élet folyását az egyház oldalán. A hatalmas, vörösen világító keresztekkel sorfalat álló és így rendet parancsoló fekete ruhás emberek is igen erőteljes hatást értek el,  a katonákról nem is beszélve. Ezek a szavak jutottak eszembe: hatalom, erő, erőszak.

A három haszonleső úr piros, fehér és zöld ingben fakadt dalra, gyarló az ember énekük örök igazságot repített a levegőbe.

Muszáj megemlítenem Novák Péter alakítását, mert Torda szerepét nagyon jól adta, számomra modernizálta a régi darabot. Sámánként gitározott, énekelt, mint egy valódi rocksztár, gondolhatnánk, hogy a színpadon transzba esés közben füves cigit szívott, de biztosan nem, viszont csodásan néptáncolt is, ha kell. Imádtam.

Eleinte Stohl András színpadra kerülésének hírére felszisszentem kicsinykét, de azon kívül, hogy néha nehezen ment az éneklés, más rosszat nem tudok mondani rá. Nagy tapsot kapott. Csakúgy, mint Feke Pál. Számomra szeretni való István volt. Kicsit tépelődő, akiben keményen él az apjától hozott öröksége. Emberi. Hangos ováció fogadta a két regöst, Nagy Ferót és Varga Miklóst, amikor Trabanton begurultak a színpadra. Rendszámuk: IK-1983.

A nézőtéren nem messzire ült tőlem Bodrogi Gyula, pár sorral előrébb pedig Szörényi Levente és Bródy János. Elképesztő élményt jelentett a tudat, hogy ennyi nagyszerű emberrel voltam egy időben, egy helyen. A szünetben a dalaikat idéztem fel, és csodálattal töltött el, hogy nótájuk által mennyi embert késztettek gondolkodásra, táncra vagy sírásra az életük folyamán. Most ott ülnek előttem, és azt nézik, amit én.

Az előadás alatt azon gondolkodtam, hogy vajon kinek volt igaza. Nyilván hülyeségnek hangzik ez most első olvasásra, de tényleg, mi lett volna, ha... és mi a helyes?

Lehet pofon nélkül vezérnek lenni? Lehetséges vezetni egy országot, nemzetet anélkül, hogy átesne bárki is a túlsó ló túlsó oldalára? Tud egy állam/ember valóban független lenni? Egyáltalán meg lehet teremteni az egységet erőszak nélkül?

A nézőtérről lebotorkálva gyors közvélemény-kutatást végeztem, de a válaszokkal válasz nélkül maradtam. Hazafelé úton, feloldva a dilemmát, eszembe jutott az egyik régóta kedvelt álláspont:

Egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet, azaz gondolhatod másként, nem foglak lekaszabolni érte. A lényeg, hogy soha ne legyen elkésett a békevágy.

Kétszer borzongtam bele a darabba. Egyszer, mikor Réka kikéri Istvántól Koppány testét, hogy eltemethesse, István hajlana rá, ám Sarolt mereven elzárkózik tőle, a második, amikor a darab végén a rácsos korona díszlet bezárult, és a rácsnak csapódtak a rendszerből kitörni szándékozó emberek, majd ezek után felcsendült a Himnusz. Mindannyian felálltunk a nézőtéren, a hideg is kirázott, akkora hatással volt rám. Fogtam kislányom kezét, és szóról szóra, soronként értelmeztem a magyar himnusz szövegét.

Az járt a fejemben, hogy Kölcsey olyan régen írta, és mégis, ennyi idő távlatából is összekötött bennünket. Az a jó az idősödésben, hogy már nem a kötelező vigyázzban állás jut eszembe, ha meghallom a kezdő dallamot, hanem valami egészen más.

Ezen az estén összemosódott a múlt és a jelen, eltűnt az idő. Érzések és gondolatok voltak csak. Kortalanul.

Két fajta nő létezik. Aki elfogadja a pasikat olyannak, amilyenek, és aki nem.

Ha nem is minden férfi ismerősömre igaz, mert tényleg nem, de zömében szeretnek olyan kifejezéseket és vicceket megengedni a nőkkel szemben, ami azt hiszem, hogy még akkor is sértő a nők számára, ha nincsenek is jelen. Ismerjük a klasszikus szőke nős, anyós, buta feleség vicceket, a férfiak időtlen idők óta mulatnak a nők vélt vagy valós esetlenségén.

A minap buszra várva egy beszélgetés fültanúja voltam. Két nő osztotta meg egymással a munkahelyi zaklatás fogalmát kimerítő élményeit. Jó esetben a férfiak poénnak szánják, de mégis tüske marad a nőben minden egyes megnyilvánulás, ami valamilyen módon, rosszkor rossz helyen a szexhez köthető.

Az egyikőjüket például úgy mutatta be a főnöke a cég partnereinek, hogy ő az új munkatárs, és azért esett rá a választás, mert az önéletrajzhoz félmeztelen képet kértek, és ez a nő volt az egyetlen, aki vállalta és a kiírásnak megfelelően jelentkezett az állásra. Idomainak köszönhetően pedig azonnal fel is vették. A "poén" hatásfaktora magasnak bizonyult, a férfiak idiótán vihogtak, elfelejtve, hogy van barátnőjük, feleségük, anyjuk és talán lányuk is. Ha velük kapcsolatban született volna ez a szöveg, akkor is ennyire vicces lenne?

A másik, kicsit idősebb nőnek is volt hasonló élménye, az ő munkahelyi prezentációja alatt a főnöke rendszerint kétértelmű kérdéseket tett fel, amihez kaján vigyor is társult. Egy ideig zavartan mosolygott, majd egyre inkább megalázóvá vált a helyzet.

Ezen kívül számtalan esetet soroltak fel, ahol a főnök a nő dekoltázsát kérte mélyíteni, a szoknya hosszát pedig csökkenteni a cég nagyobb bevétele érdekében. Hozzátartozik, hogy a beszélgetés során nem csak a főnök, mint hatalmi ember került szóba a téma kapcsán. Munkatársak egymás közt is okoznak efféle meglepetéseket.

Végighallgatva a két nő beszélgetését, akarva - akaratlanul végigpörgettem az én életem idevonatkozó emlékképeit is. Bólogattam. Emlékszem, eleinte én sem mertem kikérni magamnak ezt a viselkedést (mint ahogyan a beszélgető hölgyek sem), ám a korom és önbecsülésem előrehaladtával egyre bátrabban álltam ki magamért. Hozzáteszem,  válaszul nem egyszer megkaptam, hogy mi van, talán menstruálok, hogy ilyen sárkány lettem, de mondták azt is, hogy mekkora fap*na vagyok, és nem értem a viccet. Megjegyzem, nem dolgoztam annál a cégnél sokáig, és bár szeretem a munkám, de felmondáskor az járt a fejemben, hogy biztosan lesz olyan vezető, aki partnerként kezel, aki nem csak két mellet és egy vaginát lát bennem.

Azon tűnődtem, hogy vajon miért engedik meg maguknak a férfiak, hogy szexuális tárgyként kezeljék a nőket. (férfi újságok, termékek, melyek eladásához a szép, csábító női testet használják vonzerőnek). Bár kár csodálkozni, ha a képviselő férfiak is beszólogatnak a nőknek Parlamenten belül és kívül. A hon példamutató "atyái"...

De inkább fontosabb kérdés az, hogy mi nők, miért engedjük meg a főnöknek, a kollégáknak, a médiának, hogy a nagy számok törvénye alapján természetessé váljanak ezek a dolgok...

Talán mi is hibásak vagyunk?

Ha olyan a társaság, akkor büszkék tudunk lenni az idomainkra, ha épp nincs senkink, akkor jól esik egy kicsit a figyelem középpontjában lenni, ám azután már késő, kicsúszik az egész a kontroll alól.

Nem akarok férfigyűlölőként feltűnni, nem vagyok az, de ettől függetlenül dühít, ha azt akarják elhitetni velem (velünk), hogy szépek lehetünk, de okosak nem. Nehezen ismerik/ fogadják el, ha egy nő sikeres és kreatív, inkább azonnal kihegyezik a sztorit arra, hogy egy elhivatott nő valószínű rossz, nem törődöm anya.

Úgy tűnik, mintha szándékosan nem szeretnék kiengedni a nőket a tűzhely és a pelenkák mögül. A biznisz legyen a férfiak kiváltásága. De miért? Talán, ha belelátunk a férfiak által működtetett üzleti életbe, akkor kiderül, hogy miről is szól valójában? Meglátnánk a rafináltságot, a későre nyúló üzleti vacsorák hátterét, a félmeztelen képpel jelentkező ál-titkárnőket, és hogy a tárgyalásoknak csak kb. 50 % -a szól valóban az üzletről? Óvatosságból kívánom megjegyezni, hogy minden tiszteletem a kivételnek.

És ha mi nők, a munkánk kapcsán eljövünk a tűzhely és a gyerek mellől, akkor azt az űrt a férfinak kellene betölteni?

Tegyük a kezünket a szívünkre, ez nem sok férfinak életcél. S ha már nem maradunk a barlangban, akkor viseljük a biznisz élet őslakóinak  visszaverő támadását. Aki kiáll a reflektorfénybe, előfordul, hogy megdobálják. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a  nők átvennék a hatalmat az üzleti életben. Egyre kevesebb pozíció maradna a férfiaknak, és ez hovatovább odáig fajulna, hogy a férfi lenne HTB, a nő pedig eljárna otthonról. Következmények tekintetében ez sem lenne ideális megoldás.

A szóban forgó két nő zárógondolatként azt fogalmazta meg, hogy bár nem tetszik nekik, hogy a munkahelyen idióta poénok céltáblái, illetve, hogy vevőszerzésre kell használni nőiességüket, de örülnek, hogy ebben a világban legalább van munkájuk. Ha így, hát így.

És ez fájt nekem a legjobban...

 További írásokért kattints a www.minelli.hu oldalra!

Egy barátommal arról beszélgettünk, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy az ember átlépje a komfortzónáját. Ami ugyan kicsit langyos, kicsit büdös, de régóta működő középszerűséget jelent. Ő negyven körüli férfi és családapa is - teli meg nem valósított álmokkal.

Kutattuk a megvalósulásgátló dolgokat, de csak ál-okokat, kifogásokat találtunk. Minden vágyunkhoz  csapódott egy indok, hogy miért nem kivitelezhető ötlet. Például, nem megyünk külföldre dolgozni, mert akkor itt kellene hagyni a családot, és a gyerekek hiányát semmi nem tudná pótolni. Igen, ez probléma, de azért, ha valóban szeretnénk külföldön dolgozni, akkor azt is megoldanánk, hogy legyen mód magunkkal vinni a családot is. Nem igaz? (Ám, ha azért nem megyünk, mert attól félünk, hogy nem álljuk meg a helyünket idegen országban, akkor az más tészta.)

De ugyanígy megtorpedóztuk azt is, hogy miért nem lesz belőlünk egy nagy, pörgős életet kívánó cég tagja. Holott biztos vagyok benne, ha mernénk lépni, össze tudnánk egyeztetni azt a fajta munkát is a családi élettel.

Temérdek álmunkat pöcköltük messzire azért, mert ahhoz, hogy elérjük, igen mély beidegződések megváltoztatására lenne szükség. Azt meg tudjuk milyen macerás, azon túl pedig kitartást igényel és lehetséges, hogy konfliktust is okoz. (Ami persze rendezhető...)

Vannak olyan álmok is, amik valóra váltásában ama félelmünk az akadályozó tényező, hogy mit szól új viselkedésünkhöz a környezetünk. (Mintha mások pont velünk lennének elfoglalva...)Minden csoda három napig tart - ezt ne felejtsük. Meg azt se, hogy nem azért élünk, hogy mások elégedettek legyenek velünk (egészséges határok között) , hiszen a megítélésünk is, mint minden az életben, relatív.

Rájöttem, hazudunk magunknak.

Több dolog együttállása kell ahhoz, hogy valaki nyugodt szívvel nekivágjon a saját listájának megalkotása után, az abban foglaltak megvalósításához. Először is, rá kell jönnünk arra, hogy mit is szeretnénk csinálni, mivel szeretnénk foglalkozni az életben, mi legyen a pénzkereseti forrásunk, mivel töltsük gyümölcsöző napjainkat, amivel egyre feljebb mászunk a saját Maslow-piramisunkon. Fel kell nőnünk, felnőtté kell válnunk, hogy a boldogságunk nyomába eredjünk. Hiába tűnik pofonegyszerűnek, mégsem az. Már ahhoz is bátorság és érettség kell , hogy valóban a belső kívánságaink kerüljenek a papírra, kendőzetlenül.

Ha megírtuk a felsorolásunkat, akkor még nehezebb rész következik, a kivitelezés. A statisztikák szerint az emberek nagy többsége a listájára teszi azt, hogy milliomossá válni, eljutni a kínai nagy falhoz, megmászni valami irgalmatlan nagy és kegyetlen hegyet, de ott van az is, hogy eljusson valami luxus üdülőközpontba, és persze a száguldás élménye.

Mindegy is, hogy mi az, a lényeg az álmaink megélése, hiszen azért születtünk, hogy a jelenben boldogok és elégedettek legyünk. Ezzel viszont együtt jár, hogy néha elbukunk, de nem ez jelenti a kudarcot, hanem az, ha meg sem próbálunk a saját utunkon járni.

Leültem, hogy megírjam a listámat. Tíz pontnak elegendő helyet hagytam csak a papíron, gondoltam ennyiben már benne kell lennie mindennek, amit szeretnék. (Jó kérdés, hogy mi a manónak korlátozom magam.... ) Persze, ügyeltem arra, hogy pontos tevékenység legyen rajta, hiszen a siker, a boldogság vagy a gazdagság elég relatív fogalom, odafent meg igen viccesek néha, és előfordul, hogy nem teljesen úgy adatnak meg a dolgok, ahogy azt igazán kívántuk.

A listám elkészült. Már csak egy nagy levegőt kell vennem, hogy teret engedjek a folyamatnak, mellyel a saját utamat járhatom.

 további írások: www.minelli.hu

A játszóterek körül összegyűlt nők általában három dologban hazudnak: a korukat illetően, a gyerek átaludt éjszakáinak számában, és az otthoni szex gyakoriságában.

Átlagot számolva, kettő vagy három gyermekes házaspár esetében heti egy szeretkezésre kerül sor (vannak, akik ennek is örülnének), ám az is előfordul, hogy havi egy napra korlátozódik az egész.

A megkérdezettek bevallása szerint, egy gyermekkel még a heti két-három alkalom is kivitelezhető volt, gyerek nélkül meg maga a Kánaán, hiszen minden este garantált volt a tévézés közbeni összebújás. Azután gyerek jött, szex el-elmaradozott, majd még egy gyerek jött - a szex csak mutatóban, a harmadik gyerek után pedig már fogalmuk sem volt, hogy mikor és hol hozzák össze. Többnyire a gyerkőcök  nagyszülőknél töltött ideje hívatna ezt az űrt betölteni, viszont az egész heti fáradtság okán legtöbbször mindkét szülő alszik, mint a bunda. Mondjuk, az is valami.

A válság kreatívvá tesz, mondják a gazdasági élet jó nevű szereplői. A kérdésre, hogy a szülők hol és mikor keresik egymás kedvét, elég rafinált megoldások érkeztek válaszul (az időtartamot és a minőséget kéretik nem firtatni):

• fürdőszoba kilincsét szorongatva, míg a gyerek mesét néz,
• teraszon, konyhában, míg a gyerekek fürödnek,
• otthon azt mondjuk, hogy lemegyünk a pincébe krumpliért,
• a zuhanyfüggöny mögött csendben,
• éjszaka a kanapé mögé bújva a földön,
• a munkahelyen (!).

A megkérdezett szülők közül éjszaka, miután kisgyermekük elaludt,  nagyon kevesen játszanak testhangszeren a  hitvesi ágyban. Az már a nagyon fáradt időintervallum.

A szex a kapcsolat fokmérője (is lehet). Azt mondják, egy házasság működik szex nélkül is, hiszen nem az a fontos, hanem a szeretet, a tisztelet és az összetartás. Ez esetben érthetetlen, hogy miért van annyi félrelépés...

Döbbenet, de a párkapcsolatok 90 százalékában jelen van a megcsalás. Lelki (flört és jó beszélgetések házon kívül) vagy testi szinten (kufircolás idegen pályán).

Valóban a vadászösztön hajtja az embert?  Akkor miért nem házon belül akarjuk a zsákmányunkat megszerezni?

további írások: www.minelli.hu