Minelli

A nagymamám kórházban van. Nincsenek nagy remények arra, hogy valaha is haza fog menni, és azt hiszem, ezt ő is tudja. Nem akarok szomorkodó bejegyzést írni, nem akarom most siratni a majd bekövetkező helyzetet.

A haláltól sokan félünk, mert megfoghatatlan, mert amit nem ismerünk, az félelemmel tölt el bennünket. A társadalmi elvárások mellett hozzuk az Isteni elvárást, miközben nem tudjuk, valóban lepereg-e előttünk a saját életünk, minden trükkel, csalással, szép tetteinkkel együtt, és lesz-e számonkérés. Ha igen, mi lesz a következmény?

Az egyik nagymamámat már elveszítettem, ott voltam az utolsó napokban, láttam min megy keresztül fizikai szinten. Láttam fájdalmát, szégyenérzetét, félelmét, türelmetlenségét. Aztán láttam a halála előtt nem sokkal, kisimult arccal, amikor a félelmet felváltotta a nyugalom, jelezvén, hogy készen áll a befejezésre. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor már nem éreztem sajnálatot, hanem sokkal inkább megnyugvást, hogy számára most már a jó következik. Nincs több fájdalmat tükröző homlokránc, sem ökölbe szorított kéz.

Bizonyos kultúrákban a halál az élet tiszteletteljes befejezése.  A mi világunkban ez még egy nagyon fájdalmas, titkokkal teli szomorúság.

A kórházból hazafelé azon tanakodtam, vajon miért engedjük el olyan nehezen a szerettünket, még akkor is, ha már idős és pontosan tudjuk, hogy az az életszakasz, amiben ő most van, annak megélése merőben eltér az addigi megszokott életritmusától. Miért nem akarunk szembe nézni az (idős) emberek halandóságával? Mikor és mitől fogadja el az ember, hogy az, akit szeret, az a kiszolgáltatottságtól szenvedve és megváltásra várva nem tartja szempontnak többé, hogy enni kell...

Nagyon sajnálom, hogy így kell élnie az egykoron életvidám, társaságkedvelő szép nőnek, de nekem mindig is az a mama fog maradni, aki rengeteg klassz dolgot kötött az unokáinak, és akinek titokban felhúztuk a tűsarkú cipőit, és abban csoszogtunk végig a bérház folyosóján, hogy aztán együnk a finom meggyes süteményéből.

Most viszont meg kell értenem őt és megkérdőjelezés nélkül elfogadni a döntését. És ez nehéz, mert ha ő sem lesz már, akkor én is megszűnök unoka lenni.

A Facebookon napok óta keringenek Ferenc pápa szavai. Vannak dolgok, amik a tisztaságuktól működnek.

"Gondoljatok bele, hogy egy nem házas asszony bemegy a templomba, s azt kéri, hogy kereszteljék meg a fiát. És az, aki éppen ott tartózkodik, azt válaszolja: nem lehet, mert maga nem házas. Figyeljük meg, hogy az az asszony, akinek volt bátorsága megtartani és megszülni gyermekét mivel találkozik! Zárt ajtóval! Ha így folytatjuk, nem teszünk semmi jót az emberekkel, Isten népével. Jézus hét szentséget alapított, de mi ilyen magatartásokkal egy nyolcadikat találunk ki: a „lelkipásztori vám” szentségét!...

Aki közeledik az Egyházhoz nyitott ajtót kell, hogy találjon, és nem a hit ellenőrét…

Szükségünk van reverenda és fátyol nélkül szentekre. Szükségünk van farmeros és tornacipős szentekre. Szükségünk van szentekre, akik moziba mennek, zenét hallgatnak, és barátaival sétálnak. Szükségünk van szentekre, akik Istent teszik első helyre, de az egyetemen is kitűnnek. Szükségünk van szentekre, akik időt találnak a mindennapi imára, és képesek a tiszta szerelemre, vagy a tisztaságot megszentelik…
Szükségünk van korszerű szentekre, XXI. századi szentekre, akik erre korszakra alkotják meg a lelkiségüket. Szükségünk van olyan szentekre, akik el vannak kötelezve a szegények iránt és a szükséges szociális változások iránt.

Szükségünk a világban élő szentekre, a világban megszentelődő szentekre, akik nem félnek a világban élni. Szükségünk van kólát és hot-dogot fogyasztó, internetező és Ipod-ot használó szentekre. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik az Eucharisztiát, és nem szégyellnek a hétvégén sört inni vagy pizzát enni barátaikkal. Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik a mozit, a színházat, a zenét, a táncot, a sportot. Szükségünk van társaságot kedvelő szentekre, akik nyitottak, normálisak, barátságosak, vidámak és jó barátok.

Szükségünk van olyan szentekre, akik e világban élnek, és meg tudják ízlelni a világ jó és tiszta dolgait, de mégsem világiasodnak el… Legyünk hát ilyenek!

(A „Mi canto es oración” című honlapról)"

A mobiltelefon áldás és átok egyszerre. Az okostelefonok settenkedve ették be magukat a mindennapjainkba. A fiatalok nagy része beszélgetés helyett pötyög, csetel, élő beszéd helyett "rá ír" a barátjára, úgy, hogy még három másik csetablak is nyitva van.  A társas kapcsolatok felszínessé, félreérthetővé válnak, miközben szenvedünk a rohanó életmódtól, a feszes időbeosztástól.

Kell a teló, hiszen sok mindenben leegyszerűsíti az ügyintézést, de ha nem figyelünk oda, ha nem igyekszünk más kapcsolódási felületet találni, mint a virtuális élettér, akkor sajnos egy sor szép és jó dologról lemaradunk.

Érdemes átgondolni, akár naplót vezetni az online szokásainkról, mert egy idő után teljesen el fogjuk zárni magunkat a személyes kapcsolatoktól.  Akarva, akaratlanul.

Jó szívvel ajánlom az alábbi videót, mert nagyon szépen megmutatja, hogy hol, miért és mitől maradunk le a megismételhetetlen, felbecsülhetetlen értékű események megéléséről.

A nagymamám mindig azt mondta, hogy fiú és lány közt, illetve férfi és nő között nincs barátság. A mai napig dilemma, hogy így van-e.  Hajlok arra, hogy van:  előtte vagy utána...

Megkérdeztem néhány embert, különböző korosztályból, hogy mi a meglátásuk. Úgy tűnik ifjú korban még hisznek benne, majd az idő múlásával változik a helyzet. Te mit gondolsz?

Jöjjenek a válaszok:

"A fiú és lány között van barátság, úgy hívják: szex."

Férfi, 41 éves

"Igen, két különböző nemű ember is ugyanúgy egy hullámhosszon működhet, és képes lehet megérteni a másik "oldal" logikáját, gondolatmenetét, életformáját, szóval a másik nem létezését. Szerintem, ha két ember jól megérti egymást, és tudnak korlátok nélkül akármiről jót beszélgetni, akkor lényegtelen, hogy melyik nemhez tartoznak."

Férfi, 22 éves

"Van olyan, hogy fiú-lány barátság, hiszen ez nem nemekhez kötött dolog. De csak addig tarthat az őszinte barátság, amíg az egyik fél nem kezd többet érezni a másik iránt, onnantól kezdve kicsit önzővé válhat ez a barátság."

Nő, 20 éves

"Létezik, de nem olyan mély, mint két barátnő között."

Lány, 14 éves

"Mély baráti kapcsolat nem hiszem, hogy kialakulhat férfi és nő között. Vagy az egyik, vagy a másik előbb - utóbb szerelmes lehet. Főleg, ha egy lelki húron pendülnek és nem visszataszítóak egymás számára."

Nő, 37 éves

"Szerintem nincs...valaki mindig többet akar...még akkor is ha nem mondja. A kémia működik a két nem között."

Nő, 39 éves

"Létezik, de azért szűnnek meg, mert az aktuális társak közül valamelyik nem hiszi el, hogy csak barátság. Ez az alapja annak, hogy mindenki az ellenkezőjét mondja,- miszerint nincs férfi és nő között szimpla barátság, hanem mindig több annál."

Nő, 57 éves

A minap feliratkoztam egy hírlevélre, ahol kérték, hogy adjam meg az életkoromat. Három vagy négy korosztályt találtam, és döbbenten vettem észre, hogy én már az utolsó nagy kupacba estem: 35 -  . Igen, végtelen. Egy pillanatra meglepődtem, majd visszagondoltam arra az időszakra, amikor még a húszas éveimet kezdtem el taposni.

Barátnőimmel szépek és vidámak voltunk, úgy éreztünk nekünk mindent lehet. Meg is kaptuk ezt korholásként néha az idősebbektől. Most így visszatekintve, azt kell mondjam, tényleg azt hittük, sőt nem csak hogy azt hittük, hanem valóban a miénk is volt a világ. Tele voltunk tervekkel, képesek voltunk meglátni a nem létező lehetőségeket is. Egyenes háttal, büszkén, kacagva vonultunk az utcán, hiszen senki nem árthatott nekünk. Tudtunk hasizomlázig, könny kicsordulásig nevetni, el tudtuk képzelni magunkat a világ tetején. Ha valami nem tetszett, nem belebetegedtünk, hanem megváltoztattuk. A mi szemünkben a negyven feletti nők rendkívül nőiesnek, ugyanakkor szörnyen gondterheltnek és túlzottan komolynak tűntek.

Közeledvén ehhez a korhoz, már látom, hogy mi az, ami eltűnik a szemekből, a szívekből. A korlátlan hit, hogy mindenki boldogságra születik, hogy az jár. Mert mi történik?

Egy negyven feletti nőnek általában sokfelé kell teljesítenie. Egyszer a szülei irányába, segíteni őket fizikailag és/vagy lelkileg, illetve oda kell figyelnie a családjára, a gyermekeire, önmagára, a munkájára, a helyes nevelésre. Mindezt egy megfelelési kényszerrel a puttonyban, hiszen ahogy a férfiak, és a magazinok sugallják: csak a tökéletes nő a jó nő. Aztán meg szépen önmaguk áldozatává válnak.

Miért nem teszünk le néhány terhet?

Az általam megkérdezett nők szinte kivétel nélkül  azt mondták, hogy önmagukra jut a legkevesebb idő. Azután a szüleikre, amit rendszerint bűntudat kísér, mert az idő mégiscsak véges, és jó lenne nem lemaradni a szeretetteljes beszélgetésekről, a múlt felidézéséről, a tanulható dolgok átvételéről.

Arra a kérdésemre, hogy  mi az oka az állandó időzavarnak, fáradtságnak és mélabúságnak, leginkább vállvonogatást kaptam, de azért csak sikerült kicsikarnom néhány indokot.  Pláne tudva, hogy az énideje a legkevesebb. Az egyik nagy gond, ha nincs munkája, mert hiába tesz meg mindent a családért, a lakásért, értéktelennek érzi magát. Nem jut pénz sem szórakozásra, sem ruhára, sem fodrászra. Állandó aggódás az élete, megkeseredik a kilátástalanságban. Nem jár társaságba, így még esélye sincs, hogy kirángassa ebből az állapotból a tudat, hogy bizony van még hely számára az elégedett nők között.

A dolgozó nő gondja meg ott kezdődik, hogy soká ér haza a  munkából, még elmegy a boltba, vacsorát főz, elpakol, átnézi a gyerekek leckéjét, elvégzi a házi munkát, és már zuhan is be az ágyba. Nincs ideje élni. Megélni a jelent. Egyébként megdöbbentő, hogy mindig rohanunk…

Mindenkinek a küzdés jellemzi az életet? Nem lehet másként? Tényleg az anyagi válság az oka a sok búskomor, fakó nőnek vagy valami egészen más? Lehet, hogy valami egészen más!

Miért nem merjük újrakezdeni az életünket, ha az nem elégít ki, ami most van? Miért nem tudunk nemet mondani? Miért nem hiszünk abban, hogy mindent elérhetünk?

Mondjuk úgy, ahogyan húszéves korunkban…

www.minelli.hu

Egyre többször hallom, hogy valaki két család életében tölti be ugyanazt a szerepet. Általában férfiakról van szó, már csak azért is, mert egy férfi ezt könnyebben kivitelezheti. Feleség,  gyerek itthon, egy barátnő (esetleg egy közös gyermek) egy kicsit távolabb. Büntetlenül mehet ez? Nem hiszem.

Amikor ilyet hallok, óhatatlanul átpörgetem a saját életemen ezt az egészet, mert hogy hiba nélküli kapcsolat nincs, és képtelen vagyok rájönni, hogy mi lehet az az indíttatás, ami ezt az egészet életre hívja. Adva vagyon ugye a szerelem. Ez egy nagyon makacs dolog, mert minél jobban szeretné lerázni magáról az ember, annál erősebb a vágy a másik iránt. Általában így kezdődik minden, egy rés lesz a házasság-pajzson, egy ki nem beszélt sértődés, ki nem elégített vágy, szeretethiány.

Megkérdeztem az adott témában érintett ismerősömet erről, hat éve él kettős életet. Mi van ilyen esetben, mi zajlik le a férfiban, mi az, ami miatt nem adja fel a vélhetően nem jól működő családi életét és inkább kezd egy újat egyedül, bár tudjuk, a legoptimálisabb az lenne, ha megjavítanák, ami elromlott, hiszen ha a szándék megvan, akkor minden lehetséges.

Először az egész csak egy "botlás" , vagy egy átmulatott éjszaka eredménye. Aztán sűrűsödnek ezek a meglógások, majd a titok, a sunnyogás, a hazugság beeszi magát a mindennapokba. Otthon kompenzál, így éveken át úgy tűnik, mintha minden rendben lenne, mintha szeretné feleségét. A családot közösen menedzselik, szex és szerelem nélkül. Mint egy gazdasági társaság, ahol a gyermekek vannak a középpontban, és csak az számít, hogy anyagilag biztosítani tudják számukra  a megfelelő körülményeket. Ám amikor leszáll az est, és fizikailag ketten maradnak a hitvesi ágyban, akkor már valójában hárman, egy idő után négyen préselődnek a paplan alatt. Persze csak gondolatban.

A másik kapcsolatban pedig ott a hiányolt tűz, a figyelem, a kedvesség. Eleinte csak a szökésről szól, a vágyak érvényesítéséről. Később bonyolulttá válik, és már nem enged. Hiszen a gyávaság a másik kapcsolatban is épp úgy megmarad. Meg minek is lépne ki belőle valaki, ha így neki kényelmes. Egyik helyen mosnak, főznek rá, a másik helyen meg minden mást, amit az ösztön megkíván. Öröm zanzásítva.

Aztán egyszer csak a lelkiismeret számon kér. Előjönnek a betegségek, a zavarodottság, majd szemben találja magát a delikvens a dilemmájával. Változzon? Maradjon? A folyamatot letisztítani viszont fájdalmas és macerás, bármi legyen is a választás eredménye, ezért inkább továbbra is fennmarad a két kapcsolat. Hazugságban, felületes boldogságban.

Gondolom én.

Beszélgetőtársam másként látja. Szerinte ez nem csalás, nem hazugság. Csak esély arra, hogy boldog legyen. Az egyik nővel ezért, a másikkal azért jó együtt lenni. Miért is kellene választania? Mindkettőt szereti.

Azon tűnődtem, vajon tényleg a nőt szereti? Nem lehet, hogy csak önmagát szereti látni abban a tükörben, amit az új kapcsolatban lévő nő tart neki? Lopott órákon könnyen látszik valaki erősnek, férfiasnak, ideálisnak.

Becsapós dolog ez,  mert a mindennapok megpróbáltatásaiban mutatkozik meg igazán valaki énje. Önmagunk  elől futni, menekülni meg hosszú távon úgysem lehet...

Kétgyermekes anyaként engem is izgat, hogyan tudnám még pontosabban, még élvezetesebben élni az életem. A Neten megtaláltam az ideális anya életmódot. Nincs nagy titok körülötte, csak be kell építeni a tudatosságot, ennyi az egész.

Nézzük, mi mindenben kell remekelned – időrendi sorrendben, az ébredéstől számítva.  Nem is tudom, hová érdemes tenni a kezdeti pontot ebben a mókuskerékben. Gondoltam, kezdjük ott, hogy felébredünk, de nem lehet, mert ahhoz, hogy kötelességtudóan elindulj reggel dolgozni, ahhoz már előző este előkészületeket kell tenned. Beállítod a mobiltelót (nem is tudom van-e még, aki klasszikus vekkert használ), kikészíted a ruhádat, és időben lefekszel.

Ezek után alszol egy jót, ami szintén egy tudatos folyamat eredménye, mégpedig annak, hogy nappal nem ittál annyi kávét.  Tehát csörög a mobil-óra, de Te nem nyomsz szundi gombot, hanem pislogsz, nyújtózol ,és hasizmot használva kipattansz az ágyból.  Mondanám, hogy főzöl egy kávét, de Te tudod, hogy a kutatók szerint kevésbé egészséges, ezért megpróbálkozol a zöld teától felébredni, mert az jobb a testnek- léleknek.

A tea mellé kell, hogy egyél reggelit is, hiszen ez a nap legfontosabb étkezése, de legyen valami könnyű és tápláló, nehogy már kora reggel beköszöntsön a kajakóma. Egy kicsit vacillálsz a saláta aprítása közben, mert valahol azt is olvastad, hogy reggel úgy kellene kajálni, mint egy király.

Lassan rágsz, hogy optimális legyen az emésztésed, és közben elhessegeted ama kósza gondolatodat, hogy elolvasd a reggeli sajtót.  Odafigyelsz arra, hogy a negatív hírek ne rontsák el a napodat, így csak néhány könnyed blogra futja, ahol  nálad tutibb anyuk segítenek tanácsaikkal. Átfut az agyadon, hogy valamit nem jól csinálsz, mert neked nincs még újrahasznosított ruhatárad, és a cserepes fűszerkerted még köszönőviszonyban sincs a képen láthatóval, ám igyekszel nem felhúzni magad, mert ha indokolatlan stresszes állapotot engedélyezel magadnak, akkor oda az egész napod. De Te azt nem engedheted meg magadnak!

Ezek után felöltözöl, szépen elkészíted a bio-sminkedet, hajlakk bojkottálva, mert az a cég gyártja, akit manapság jobb bojkottálni, a Facebookon olvastad, ahova csak véletlenül, meggondolatlanságból regisztráltál.

A napod eddig még semmi, ezek után jön az igazi tudatosság. Fel kell ébreszteni a gyerekeket. Kedvesen, cirógatva teszed, nehogy gallyra vágd az egész napjukat a zaklatásoddal. Szerencsére nagy odafigyeléssel nevelted őket, így mennek maguktól mosdani, fogat mosni, felöltözni, és még a fésülködés sem marad el. Te pedig elcsomagolhatod addig az egészséges uzsonnájukat.  Csak, hogy a tudatos nevelésed megveregesse a vállad, percre pontosan minden családtag ott áll az ajtóban, útra készen, rendezett ruhában, tiszta cipőben, táskával a hátukon.

Az autóban mosolyogva kapcsolod be a biztonsági övet, klasszikus zene szól a kocsiban, hogy ma mindenki okosabb legyen a tegnapnál. Az út során egyszer sem rázod az öklöd, a szabad parkolóhelyet pedig még fogmosáskor megszuggeráltad.

Munkahelyedre érve a beléptető kapunál már kigondolod, hogy mi a mai menetrend, nehogy  kérdőjel legyen benned, ha váratlan feladatot ad az amúgy tudatosan kiválasztott főnököd. Mert a felelősségvállaló, kötelességtudó nő maga választja ki a munkahelyét, a főnökét. Még válságban is. Az ebédedet a fitness-stúdió kifőzdéje hozza, mert odafigyelsz a kalóriákra. A prezentációd kifogástalan, a kollégák szeretnek, hiszen Te tudatosan viszed előre a céget a folytonos jó ötleteiddel.

Hazafelé összeszeded a gyerekeket, és mivel időzavarba sose kerülsz, így van időd kedélyesen elcsevegni az osztályfőnökkel és a többi szülővel is. Az SZMK ülésről sosem felejtkezel el!

Suli után edzésre kanyarodsz, és amíg a gyerekek fociznak, te lenyomsz egy gyenge edzőtermi programot, fittség mindenek előtt!, és különben sem szeretnéd magad néhány plusz kilóval, arról nem is beszélve, hogy a kaján vigyort sem akarod látni a férjed ex-barátnője arcán.

Hazaérsz, elkészíted a pihekönnyű vacsit, leülsz társasozni a srácokkal, majd míg a többiek fürdenek, te feltakarítod a lakást. Nem vagy fáradt, mert a helyes időbeosztással, a tökéletes terveddel képes vagy uralkodni az életeden.

Mire letusoltál, a srácok már ágyban, a táska elpakolva, holnapi ruha kikészítve, játékok a helyükön. Olvasol egy 9 oldalas mesét, homlokukra nyomsz egy puszit, majd lekapcsolod a villanyt és bebújsz a férjed mellé. Ha igazán jó tervező vagy, akkor még nem alszik. És Te sem ásítozol.

Összebújtok, megszeretgetitek egymást, és hála a tutianyuságnak, egyik gyerek sem kiabál vagy nyit be hozzátok. A huncutkodás után még előveszel egy könyvet, hogy szellemi síkon is táplálkozz. Pontban este 10-kor elalszol, hogy szigorúan meglegyen a napi 8 óra alvás.

Álmodban sajnos csokis palacsintát eszel és ágyban henyélsz, míg a gyerekeid nyalókát szopogatnak a tévé előtt ülve. De Te nem aggódsz, mert tudod, hogy ez csak egy rossz álom lehet.

Tegnap véletlenül belefutottam a Mr és Mrs nevű tévés borzalomba. Élmény volt a négyzeten! Csalódtam Liptai Claudiában és Till Attilában. Jobban belegondolva nem is bennünk, hanem inkább a magyar tévénéző társadalomban, hogy ilyen műsor elkészítéséhez asszisztálnak. Márpedig gyanítom, ha nem lenne ilyen színvonaltalan műsorra kereslet, akkor biztosan nem vadulnának meg annyira a készítők, hogy a profit reményében ilyen áldozatot hozzanak.

Olyan volt számomra, mint mikor a tanárnő csikorgatja a krétát az iskolai táblán. Éles fájdalom a fülnek, a szellemnek.

Szerencsére nem sokat láttam belőle, a háttérben ment, de megvallom, nem emlékszem az ifjú hölgy nevére sem, aki végignyávogta az első 10 percet.   Mikor meghallottam a férfi nevét, Berki Krisztián, akkor hátat fordítva a tévének meghűlt ereimben a vér. Azt gondoltam létezhetetlen, hogy egy olimpiai bajnok tornász ilyen stílusban és közegben tűnjön fel. Félve fordultam meg, de  hála az égnek nem  ő volt az.

Ma reggel rákerestem a férfira a neten. Tudom, mazochista vagyok és még tudatlan is. Ritkán nézek tévét.  A talált szalagcímek elolvasása után úgy döntöttem, inkább zenét hallgatok.

Nem tudom, hogy kik voltak még a vendégek ebben a műsorban, de őszintén kívánom, hogy megérje nekik.

Dacolva a jelenlegi kereskedelmi közízléssel (tisztelet a kivételnek), csak azért is minőségi, örökzöld darabokat válogattam: Frank Sinatra, Louis Armstrong, Chuck Berry, Norah Jones, Edith Piaf...

Ajánlom mindenkinek a zenei időutazást. Ez legalább feltölt, tanít, irányt mutat.

Ma összetűzésbe kerültem a grandiózus iskolakapu hatalmas kilincsével. Talán tudja, hogy milyen érzésekkel nyomom le reggelente. Szeptember elsején, rutinos szülőként azt hittem, hogy az első osztályos gyermekem iskolába bocsátása majd könnyen megy. De a rutin nem azonos a rugalmassággal. Talán közelebb visz ahhoz, hogy legyenek standard válaszok és reakciók, de semmiképpen nem emel át a kezdeti nehézségeken.

A kilincs megbosszulta, hogy nem tisztelem azt, ami odabent történik. Hatalmas levegővétellel s sóhajjal lépem át minden reggel az iskola küszöbét, miközben szüntelenül mosolyt erőltetek az arcomra, hogy legalább a látszat meglegyen. Hiszem, hogy a kicsinek fontos, ugyanakkor tudom, hogy átlát rajtam. Mégis a komfort érdekében csendben maradok.

Harmadik hetet kezdtük meg az iskolában, eddig várt a kilincs, hogy akklimatizálódjak, de ma mikor látta, hogy kislányom még mindig könnyekkel küszködve csimpaszkodik belém, ma úgy érezte, eljött az idő, hogy belém csípjen. Hogy felébresszen, hogy jó útra térítsen. Igaz, nem tehetek szemrehányást neki ezért, hiszen én rimánkodom naphosszat, hogy bárcsak tudnám rendezni a fejemben a dolgokat. Már csak a kezdőlökés hiányzott, hogy elfogadjam a dolgokat haladni a maguk medrében. Hogy felismerjem a negatív dolgokban rejlő átmenetiséget. Hogy minden relatív, épülésünkre szolgál és tanít.

Tudom, hogy türelmet, elfogadást és elengedést kell, hogy tanuljunk  egész életünkön át. Kész is vagyok én rá, csak a zűrzavarban jól jön egy megálljt parancsoló esemény.

A liluló ujjamat szorongatva úgy érzem, ez volt az.

Sok olyan apró dolog van körülöttünk az életünkben, amit ha egy picit másként teszünk, mint eddig, máris sokat tettünk az egészségesebb környezetünkért. Minél hamarabb elkezdve a tudatos környezetvédelmi lépéseket,  gyermekeink számára is természetessé válnak majd ezek a szokások.

1, Legyen saját fűszernövény kerted! A pénzmegtakarításon túl, jó érzés tudni, hogy honnan származik, amit főzés közben használsz! Ha nincs kerted, ültess cserépben!

2, Minden villanykörtét cserélj energiatakarékos izzóra és szerelj be olyan főkapcsolót, amivel több elektronikai kütyüt is teljesen áramtalanítani tudsz. A stand by mód is használ áramot.

3, Készíts házi komposztládát! De mindenképp gyűjtsd szelektíven a szemetet!

4, Használj papír vagy vászonból készült bevásárlótáskát! A többször használható, mosható szatyorral pénzt is megtakarítasz.

5, Autó vagy tömegközlekedés helyett válaszd a kerékpározást! Olcsóbb és egészségesebb is!

Az új életmód kialakítását csak elkezdeni nehéz, utána megy minden, mint a karikacsapás.